„Ismert vád Károlyi Mihály ellen – két éve ugyanekkor Borókai Gábor Kossuth térről szóló Heti Válasz-vezérjegyzetében is felbukkant, melyben Károlyi-szobrának eltávolítását is ideologizálta -, hogy a »vörös gróf« adta át a hatalmat Kun Bélának és a kommunistáknak. A hatalomátadás - egyben Magyarország (mint Krisztus) elárulásának - képét igen expresszíven festette meg Tormay Cécile a horrorlektűrjében, a Bujdosó könyvben, amelynek hazai népszerűsége már régen lenyomta a Micimackót is. Ebben: »Károlyi Mihály március 21-én éjjel félrebillent szűk koponyájával, horpadt mellével ott állt Tisza István egykori szobájában, és mielőtt a kakas harmadszor kiáltott… (…) Károlyi Mihály álmosan aláírja lemondását és elrendeli, hozzák ki Kun Bélát a börtönből, eresszék szabadjára a kommunizmust, hogy elöntse, ami Magyarországból még megmaradt.«
Hiába érvelek minden fórumon, hogy a Bujdosó könyv tanúságértéke nagyjából annyi, mintha Bartus László Amerikából írna Orbán-életrajot azon infók alapján, amelyeket a hozzá kilátogató Dr. Kende Pétertől, Mészáros Tamástól és Gréczy Zsolttól hallott, a hatalomátadás mítosza kiirthatatlan.
Most nyilván az ezért kapott sékelek és rubelek csörögnek belőlem, de talán nem meglepetés, hogy szerintem Károlyi nem »hazaáruló«, hanem egy olyan, nem kiemelkedő képességű politikus volt, aki békés körülmények között elvezette volna az országot, de az 1918-1919-es elképesztően nehéz helyzet kezelése meghaladta a tehetségét. És ehhez semmi köze a gyerekkorában megműtött farkastorkának, amellyel jellemzően indokolni szokták politikusi alkalmatlanságát, megfelelve az ami kívül, az belül antik elképzelésnek, melynek leginkább már csak a Walt Disney-mesék biztosítanak teret, ahol a főhős daliás, míg a gonosz görbe hátú és fröcsög a nyála. (Leszámítva az olyan szabályerősítő kivételeket, mint Quasimodo A Notre Dame-i toronyőrben.) Minderről a Tormay Cécile Bujdosó könyvét elemző tanulmányomban értekezem. Egyébként pedig Károlyi a vajszínű nadrágjával és a párizsi divatjával kora legjobban öltözött politikusa volt, noha a cipőfűzőjét nem tudta befűzni, mert gyerekkora óta hozzászokott, hogy szolgák öltöztették. Ezért már a párizsi emigrációban egyszer Bölöni Györgynek kellett befűznie helyette fényes, fekete lakkcipőjét, mikor az utcán kibomlott a csomó.